I.

       Kedvesem!

Hat teljes hónapja már annak a cúnya veszekedésünknek. Hiányzol. Olyan űrt hagytál magad után melyet senki és semmi más nem tud úgy betölteni, mint te. Már egy éve, hogy csak a képekről láthatlak, de tisztán emlékszem a szemed ragyogására és a széles mosolyodra. A kispárnád is a helyén van, de az illatod már elszállt belőle. Vagy én szippantottam ki, már nem tudom pontosan. Egy teljes éve, hogy nem érinthettelek, de ki számolja? Én ugyan nem. Akár azt is mondhatnám, hogy nem számít, de nem hazudhatok. Többé már nem. Nem ezt érdemled. Tudom. Sajnálom. Számtalanszor kértem már bocsánatot, de újra megteszem! Újra és újra, ha kell! Minden egyes nap megírom ezt a levelet és elküldöm neked azt remélve, hogy egy nap majd nem jön vissza felbontatlanul. Hogy egy nap majd elolvasod. Vagy válaszolsz rá. Minden nap elküldöm a levelet, de már nem hívlak. Helyette imádkozom! A bocsánatodért! Szeretlek!

               Örökké szeretni foglak.

Egy éve minden nap jön a levél, fe mindig automatikusan visszaküldtem. Nem érdekelnek a kifogásai, sem a szánalmas bocsánatkérései. Ha elég fontos lett volna neki sosem kerülünk ebbe a helyzetbe. Gyűlölöm azért amit tett ! Ezt hajzogatom magamnak minden este elalvás előtt, csakhogy egy este el is higyjem. Bá ez lehetne az igazság, de gondolok rá. Méghozzá nem is keveset. Olyannyira belémforrt, hogy sehogyan sem tudok szabadulni tőle. Pedig akarnék, nem is sejtitek mennyire. De olyan érzés mintha egy szabadságra vágyó, hiperaktív madárkát kalitkába zártak volna. Félelmetes.
Mostanában rosszul alszom. Már a nyugtató tea sem segít rajtam. A bárányok pedig már annyian vannak hogy kénytelenek egymást felfalni helyhiány miatt. Ha lemegy a nap és ránkborul a sötétség, eszembe jut hogyan néztük a csillagokat ketten együtt  a vízparton. Emlékszel? Már otthon megmondtam, hogy ne induljunk el, esni fog. Tudod mit csináltál ? Kinevettél és azt felelted : ugyanmár úgy még romantikusabb. Nevettünk. Emlékszel arra, hogy mitörtént amikor megpróbáltam becsempészni a táskámba az esernyőt ? Halálra csikiztél. Igazából csak akartál. Elég fürge voltam és kibújtam a szorításodból. Te utánam iramodtál és lefejelted a fenti szekrényajtót. Hányszor mondtam, hogy figyelj oda rá és csukd be!?  Erre is  emlékszel ? Csókkal kárpótoltalak. Még aznap bőrig áztunk.
Ezek után  nehéz az elalvás. Reggel nyúzottan kelek. Néha megfordulok és várom hogy megpillantsam a göndör fürtjeid és rám mosolyogj, félretúrd a hajam és azt mondd: újabb csodálatos nap Napsugaram! Ma reggel is gyönyörű vagy. De nem vagy itt velem. Már egy ideje nem. Ideje lenne megszokni. Kellene. Órák telnek el, mire ráveszem magam, hogy kikeljek az ágyból és megigyam a reggeli kávémat, délben. Ez mind miattad van. Hát nem érted mit hagytál magad mögött? Kiülök az erkélyre, elfogyasztom a már félig kihűlt kávémat és látom, ahogyan félmeztelenül odaállsz mellém és elszívod a reggeli "haláladagod". Téged látlak ebben is. A reggeli kávém is rólad szól. Minden apró szegletről eszembe jut egy emlék. Ilyenkor úgy érzem ki kell szabadulnom innen, így sétálni indulnék. Esernyőért nyúlok. Igen.... Igen azért. Akkor látom meg az újabb levelet.  A kezem már lendül is a kuka felé, ekkor látom meg a mai dátumot, és bevillan. Mintha újraélném. Hirtelen hangzavar támad. Ordibálok és szórom a kérdéseket. Válaszra azonban már nem hagyok időt. Te csak álssz ott némán azokkal az átkozottul dögös szemeiddel és várod, hogy lecsillapodjak. Feléd hajítok egy tányért de te elhajolsz így a falon fejezi be útját és szilánkosra törik. Apró darabkákban hullik a földre, akárcsak én. Közelebb jössz, talán megölelni de én ütlek-verlek a mellkasodon, ahol érlek és zokogok. Te szabadkozol. Sajnálod. A könnyeimet törlöd. Magyarázkodnál.... Azt mondod félreértem. Abban a pillanatban ellöklek magamtól. Látom, hogy komolyan mondtad. Közben csörög a telefonod. Én kabárot rántok és elviharzok. Nem nézek hátra, meg se fordulok, meg se állok. A könnyeim áztatják a szemüvegem. Meg kell állnom. Egy padra ülök. Két futó, egy szerelmespár. Nagy levegőt veszek és próbálom csillapítani az indulataim.
Sírok mert újra kellett élnem. Rohadt naptár. Rohadt levél. Rohadt szerelem. A padlón ülök. Remegek. Ökölben a kezem. A levél előttem hever.  A könnyeim rajta. Türelmetlenül és reszketve tépem fel a levelet, had derüljön fény a titkokra, hazugságokra. A nyomorult indokokra, az átkozott miértekre. De semmi. Csak a hülye bocsánatkérésed megint. Kabátot rántok és becsapom magam mögött az ajtót. Csörömpölést hallok. Biztosan az ajtómelletti váza mondta fel a szolgálatot. Mindegy. Úgyis ez volt a sorsa .


Folytatasa kovetkezik...

...többször kéne ilyen

Nagy a csend. Csak a madarak kárognak. Jelenthetné azt hogy esőt hoz az ég ... De ma égszínkék a plafon. Hála. A vizen egyetlen hajó úszik, ami a vízre hagyatkozva mozog csak. A halakat hívogató hangok adója. Glügy-glügy. A víz sem a legtisztább, túl sok a hordalék. Kitudja milyen titkokat mos ki az árokparton. Miket rejt el vagy visz  magával. Túl nagy a csend. A víz hangja csapja meg a fülem. Milyen jó is lenne most egy barát. Vagy nem. Ez jár a fejemben. Senki sem becsüli eléggé a csendet. Miért ? Hisz ő pont azt adja amit kell. Tudom miért nem szeretik és nem támogatják. Tudom ám. Csend van és egyedül ülök a dokkon. Annyira egyedül vagyok a csenddel hogy egyesülnöm kell saját magammal. Szembe kell néznem azzal aki vagyok. De milyen jó is lenne egy üveg pezsgő. Egy naplemente.  Szemben az erdőben egy őzcsalád. Milyen jó is lenne. Egy illúzioromboló rozsdás nagy hajó áll előttem. Nem illeszkedik a képbe mégis idetartozik. Sajnálatos. Neki és nekem is. Közelebb ülnék de félwk hogy süllyedni kezdenék. Nagy úr a nyugalom. Olyan kellemes. Olyan, amit ember nemigen ismer. Azt hinnéd ennyi....de nincs vége. Gyár és híd a forgalmával a távolban. A kilátó a látogatóival nem is olyan messze..mégis csöndes. Mennyi minden fűzhető oda. Fiúk, vallomások, képek. Mind-mind felejthetővé érett. Közelít egy hajó, két emberrel. Nem kéne. Rontja a nyugalmas képet. Éppen halat fog. Vagy próbál. Na ez sem mindegy. Felkavaró. A víznek is meg nekem is. Mindegy. Remélem a halak okosabb lények. Egyszer lennék a fadarab a vizen. Csak úsznék nyugodtan a felszínen. Nem zavarna semmisem. Kivéve persze az orkán erejű széllökéseket. Az határozottan kifejezné nemtetszésemet. Most aludnék. Hagynám hogy a nap melengesse  testem-lelkem. Kár hogy sok a kosz. Pedig nem finnyáskodnék, de most na. Ez már valami. A nap is süt a víz is hullámzik, mi kell még egy nyugodalmas délutánhoz? Kávé. Az mindig jól jön. De nem szereti ám ha csupaszon hagyják. Felénk nem divat a nudizás. Felöntve tejjel meghintve cukorral. Így jön létre a tökéletesség kombója. Ha ezek megvannak csak feküdnék. Próbálnám megfejteni minden porszem aprócska történetét.  Mondjuk mondhatná, hogy egészen a sivatagból szállt ide, mert olyat tett amivel a családja száműzte, ő meg inkább úgy döntött elmegy világotlátni. Nem sikerült és megfeneklett. Most inkább csak létezik. Aztán jöhetne a bűnöző aki kirabolta a sibankot - sivatagi bank - . Na ilyenek. De mindezt megszakítja az istentelen  zötykölődés, az emberek és a városi forgatag. Ennek a mesének sincs vége....

csak ennyi.

A leghasznosabb eszmefuttatásokat a buszokon lehet elvégezni. Erre minden alkalommal rájövök, amikor utazom és gondolkodom. Majd egy fantasztikus negyedórás eszmefuttatás közben rájövök, hogy ezzel az a baj, hogy egy szót se jegyeztem le ebből. Visszaidézni meg ... 

Az én szerencsém. Persze. 

Hihetetlen mekkora hatalommal bír az élet. Bele mertetek már gondolni ? Nem is lehet, mert egyszerűen annyira hihetetlen és elképzelhetetlen, megfoghatatlan , hogy mindez lehetetlen. 

Aztán jöhet egy " mindig van egy pont... " blabla, és mindenkinek elszáll az agya. 

Klisés meg hagyjad már. De komolyan. Van az a pont amikor teljesen felfordul az életed. És onnantól kezdve van, hogy az élet csak úgy gurítja a golyókat és a te döntésed, hogy melyik elé állsz be éppen. Viseld a következményeit. Mondják. Na ez attól is függ, mennyire komoly és hogy át tudsz-e térni az utolsó pillanatban egy másik golyó elé. És mi van akkor ha az a golyó olyan nehéz, hogy fenn áll a lehetőség, hogy kilapít ? Akkor is bevállalod ? És ha bevállalod akkor mi lesz ? Túl sok a kérdés ... túl sok a következmény és az "akörüli" legyeskedés. Hagyom inkább. 

Sodródok. Néha azt is kell az embernek és ha hiszitek, ha nem , néha nagyon megnyugtató érzés tud lenni. Főleg ha külső dolgok még közrejátszanak de te csak hagyod. Tapasztalatból beszélek, kérlek. 

Furcsa ez az egész helyzet szerény személyemnek, mert sohasem csináltam ilyet. Mindig görcsösen ültem az ágyamban, takaróba bugyolálva és azon agyaltam mi lesz ha ... mit fogok mondani, és ha ezt teszi, hogyan reagálok majd, és ha nem teszi, hogyan terelem rá .. de mit értem el vele ? Az örökös stresszelést és rettegést. És ez akkor még csak az incidens előtti hercehurca. Jön a dolog, megtörténik aminek meg kell és otthon magamba zárkózva gondolom át, hogyan is tovább. De ennek vége. Valamikor csak tanul az ember a hibáiból. Tudom, hogy nem én csináltam jól a dolgokat ezért változtattam és remélem jól cselekedtem. Most pedig élvezem minden pillanatát annak, hogy nem törődöm görcsösen a mi lesz és mi van ha dolgokkal. Sokkal szebb nélküle az élet. Meg kell hagyni. 

Azért most is vannak bennem kérdések. Nem is kicsik. 

NA persze az sem esik rosszul amikor közlik, hogy hé, nincs mit olvasnom a blogodon :) Na ők igazán a szívembe lopják magukat! Köszi srácok, komolyan. Ez nagyon fontos nekem. A részem. Ez én vagyok. ÉS mindezek szerint érdeklődtök felőlem. 

Aztán van ami még nyomasztja a szívem. Egy elég kényes ügy. A barátság. Fogalmam sincs, hogy az érintettek olvassák-e a blogom, habár van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem valószínű, de nem is ezért írok róla. Nem bánom én. Csak gondoltam ezt is tisztázom. Mert elvesztettük egymást. Elég durván. Ahogy ők elengedtek én is őket. És itt jöhet, hogy ehhez két ember kell, így is van. Legyen. Én nem is akarom rájuk fogni. Nem tenném. Az viszont szeretném tisztázni, azzal aki elolvassa, akkor is ha nem érinti, vagy akkor ha nem is érdekli, hogy igenis fájt. Fájt az egész folyamat. Persze rohadtul senkit nem érdekelt, és ezt nem azért mondom, hogy jajj az a kis nép aki olvas, az is megsajnáljon, mert nincs szükségem a sajnálatra, csak tudatni akarom mekkora szívás amikor a barátaid egyszerre szarnak a fejedre. Túléltem, habár a hegek megmaradtak, ezek majd emlékeztetnek, ismét, mennyire lehet megbízni az emberekben, akkoris ha azt mondják elég közel állsz hozzájuk. Majd ha megismersz valakit akit nem engedsz elég közel magadhoz, megkérdezi, hogy miért ? Te meg azt feleled tanultál a hibáidból. Aztán mindenki csodálkozik, hogy jajj ezért nem kellene, így nem szerzel újakat. Pláne. Kösz a tippet. Ezért utálom az ilyen előítéleteket. Ha valaki azt mondja túl sok mindenen ment már keresztül te rögtön azt fogod hinni, hogy sajnáltatja magát , holott csak azt akarja, hogy ismerjék. Na itt a különbség. Csak senki nem látja meg. 

A szánalom meg szar dolog.

Én meg semmiképp nem kérnék belőle.

csak ennyi. 

kézbesítetlen levél a mennybe

Nem sok olyan van, amivel percek alatt meg lehet siratni, de valamiért a magányos estéken mindig belenyúlok.
És olyankor literszámra sírom ki a folyadékot a testemből. Pótolnom kellene. Most azonnal.
De nem megy. Vannak még bent olyan könnyek amik kikívánkoznak és nem hallgatnak arra, hogy "hé, maradj már bent".Nem erőszakolhatom rá a bent maradást. Mintha koraszülött lenne. Mert az is.
Hogy képzelsz el egy zokogó embert? A filmekben mindig olyan "jól" néznek ki, de én....
....én csak egy utolsó, egy egyetlen kívánságot, ha kaphatnék.
Nem kívánnék én nagyot. Nem annyira. Annyira nem.
Csak őt. Vissza. Bármennyi időre is. De elégre. Hogy ne csak nekem jusson belőle... tudod nem akarok önző módon viselkedni. Nem tüntetne fel jó fényben. Előtte SEM.
Annyira hiányzik. Pedig ez jóformán abszurdum is lehetne, alig ismertem. Egy falatnyit. De úgy érzem az a falat annyira szükséges. Abban van minden vitamin és .... és minden amire szükségem van.
Annyira hiányzol!
Ha visszajöhetnél... én annyi minden mondanék neked.
Mondjuk azzal kezdeném, hogy szeretlek. Ez biztos. Mondanom sem kellene, milyen nehezen mondom ki ezt a szót, hisz tudom, hogy figyeltél fentről. Szeretlek!!
Túl korán hagytál itt engem. Másokat is. De engem biztosan.
Elmondanám, hogy mit hagytál magad mögött de minden bizonnyal végig kellett nézned. Látod, minden felfordult nélküled. Így, hogy nem vagy itt... minden olyan ... nehéz. Nem mintha emlékeznék, milyen ha itt vagy ... csak a falatok. Azok az átkozottul fontos falatkák.
Elmondanám, hogy a fiúk hülyék, kisírnám magam a válladon és azt is elmondanám, hogy csak arra van szükségem, hogy jóóóó szorosan magadhoz ölelj.
Aztán mentegetőznék. Sokáig. Legalább addig, míg újra sírni nem kezdek, hogy elmondhassam, senkivel nem beszélhetem ezt meg. Senki nem tudja. Nem kérdezi. Mert képtelen lennék rá. Minden ami ezzel kapcsolatban bennem van... annyira... én csak teljesen az enyémnek akarom tudni. Meg félek is. Sírni meg beszélni. És külön. Persze elmondanám, hogy nem titkolom, csak nem híresztelem.
Hiányzol! Borzasztó az űr ami bennem keletkezett. Bárcsak kitöltenéd. Bárhogyan. De még nem jöttem rá, arra az  átkozott hogyanra és addig fáj.
Ha most figyelsz, elég szánalmasan festhetek. Még jó hogy este nincs lefolyható smink.
Ha figyelsz, szeretném ha tudnád, hogy csodálatos fiút neveltél. Csodálatos apa példa lehettél.
Ha figyelsz, tudnod kell hogy mindannyian szeretünk. Gondolunk rád. Ha ki akarnék szúrni veled azt kívánnám, "csukolj" ha gondolunk rád! De nem teszem.
Csak gondolok rád. Megint.
Te megparancsolhatod a könnyeimnek, hogy álljanak le ? Nem látok tőlük... Ez már szemétség.
Hiányzol. Szeretlek. Mit mondhatnék még ? Hisz nem foglalhatom szavakba a tetteket...
nem ölhetem meg azt aki megölt téged. De kívánom neki, hogy azt élje át... legalább annyiszor mint én, hogy a belét is kisírja a hiány után. Kívánom. Bárcsak. Nem érdekel ha ezen felül jó ember, mert ezen felül én is az vagyok. Pont.
Csak szeretlek, ezt jegyezd meg. Csak lásd. Halld. Értem.

Filmet néztem.
Ez lett.
Katarzis?
Szép munka.