Meszelt szobámban, háromlábú székemen ülve szemlélek ki a törött ablaküvegemen az elcseszett tájra, ahol egy kisfiú boncolja a békát és a vadkacsát. Bottal ütlegeli a kutyát. Idilli délután.
Úgy döntök kimegyek hát, legyen szél és fülsiketítő orkán. Essen az eső és dörömböljön az ég. Néma csend és fülsiketítő hangzavar. Ez minden, ami itt van. Kívül és belül. Ha próbálnál se tudnál elmenekülni előle. Sodor az ár, a hajadba kap a szél. Szemerkél az eső. Mintha szitán préselné át őket, egy agresszív erőszaktevő. Szitálnak. Az esőcseppek fájnak? Sötétedik és lassan leszáll a búskomor éj. Csendet szór, miközben közelít... Szépen lassan befedi az avart, a virágokat, a lábszárcsontokat és végül a lelkeket is. Elfedi, mint a hirtelen hó a virágzó réteket. És csönd lesz. Kívül. De akiket megszáll az éj, belül őrjöngenek, sikoltoznak, üvöltenek. S leereszkedik a köd. A homály és teljes bizonytalanság. A kísérteties ereje által hatalmat nyert - mindenek felett álló - vakító, büdös köd. Bekúszik minden lyukba, minden szegletbe. És körbefon, mint egy hálót.
Sötét, búskomor éj. a macskák ugatnak és a kutyák nyávognak. A csillagok hullanak. "Csillaghullás van, hát senki sem mondta?" - dorgálnak mind. Azt kívánom, bárcsak tudnák mi mindent jelent ez a pár ártatlannak tűnő gondolatfonál az éjszaka közepén. Mit jelentenek a csillagok valójában, amelyek sohasem térnek vissza otthonukba. Nehéz lesz pótolnom a helyüket, de ez sem lehetetlen.
Néha születnek múló csillagok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése