Az én szerencsém. Persze.
Hihetetlen mekkora hatalommal bír az élet. Bele mertetek már gondolni ? Nem is lehet, mert egyszerűen annyira hihetetlen és elképzelhetetlen, megfoghatatlan , hogy mindez lehetetlen.
Aztán jöhet egy " mindig van egy pont... " blabla, és mindenkinek elszáll az agya.
Klisés meg hagyjad már. De komolyan. Van az a pont amikor teljesen felfordul az életed. És onnantól kezdve van, hogy az élet csak úgy gurítja a golyókat és a te döntésed, hogy melyik elé állsz be éppen. Viseld a következményeit. Mondják. Na ez attól is függ, mennyire komoly és hogy át tudsz-e térni az utolsó pillanatban egy másik golyó elé. És mi van akkor ha az a golyó olyan nehéz, hogy fenn áll a lehetőség, hogy kilapít ? Akkor is bevállalod ? És ha bevállalod akkor mi lesz ? Túl sok a kérdés ... túl sok a következmény és az "akörüli" legyeskedés. Hagyom inkább.
Sodródok. Néha azt is kell az embernek és ha hiszitek, ha nem , néha nagyon megnyugtató érzés tud lenni. Főleg ha külső dolgok még közrejátszanak de te csak hagyod. Tapasztalatból beszélek, kérlek.
Furcsa ez az egész helyzet szerény személyemnek, mert sohasem csináltam ilyet. Mindig görcsösen ültem az ágyamban, takaróba bugyolálva és azon agyaltam mi lesz ha ... mit fogok mondani, és ha ezt teszi, hogyan reagálok majd, és ha nem teszi, hogyan terelem rá .. de mit értem el vele ? Az örökös stresszelést és rettegést. És ez akkor még csak az incidens előtti hercehurca. Jön a dolog, megtörténik aminek meg kell és otthon magamba zárkózva gondolom át, hogyan is tovább. De ennek vége. Valamikor csak tanul az ember a hibáiból. Tudom, hogy nem én csináltam jól a dolgokat ezért változtattam és remélem jól cselekedtem. Most pedig élvezem minden pillanatát annak, hogy nem törődöm görcsösen a mi lesz és mi van ha dolgokkal. Sokkal szebb nélküle az élet. Meg kell hagyni.
Azért most is vannak bennem kérdések. Nem is kicsik.
NA persze az sem esik rosszul amikor közlik, hogy hé, nincs mit olvasnom a blogodon :) Na ők igazán a szívembe lopják magukat! Köszi srácok, komolyan. Ez nagyon fontos nekem. A részem. Ez én vagyok. ÉS mindezek szerint érdeklődtök felőlem.
Aztán van ami még nyomasztja a szívem. Egy elég kényes ügy. A barátság. Fogalmam sincs, hogy az érintettek olvassák-e a blogom, habár van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem valószínű, de nem is ezért írok róla. Nem bánom én. Csak gondoltam ezt is tisztázom. Mert elvesztettük egymást. Elég durván. Ahogy ők elengedtek én is őket. És itt jöhet, hogy ehhez két ember kell, így is van. Legyen. Én nem is akarom rájuk fogni. Nem tenném. Az viszont szeretném tisztázni, azzal aki elolvassa, akkor is ha nem érinti, vagy akkor ha nem is érdekli, hogy igenis fájt. Fájt az egész folyamat. Persze rohadtul senkit nem érdekelt, és ezt nem azért mondom, hogy jajj az a kis nép aki olvas, az is megsajnáljon, mert nincs szükségem a sajnálatra, csak tudatni akarom mekkora szívás amikor a barátaid egyszerre szarnak a fejedre. Túléltem, habár a hegek megmaradtak, ezek majd emlékeztetnek, ismét, mennyire lehet megbízni az emberekben, akkoris ha azt mondják elég közel állsz hozzájuk. Majd ha megismersz valakit akit nem engedsz elég közel magadhoz, megkérdezi, hogy miért ? Te meg azt feleled tanultál a hibáidból. Aztán mindenki csodálkozik, hogy jajj ezért nem kellene, így nem szerzel újakat. Pláne. Kösz a tippet. Ezért utálom az ilyen előítéleteket. Ha valaki azt mondja túl sok mindenen ment már keresztül te rögtön azt fogod hinni, hogy sajnáltatja magát , holott csak azt akarja, hogy ismerjék. Na itt a különbség. Csak senki nem látja meg.
A szánalom meg szar dolog.
Én meg semmiképp nem kérnék belőle.
csak ennyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése