I.

       Kedvesem!

Hat teljes hónapja már annak a cúnya veszekedésünknek. Hiányzol. Olyan űrt hagytál magad után melyet senki és semmi más nem tud úgy betölteni, mint te. Már egy éve, hogy csak a képekről láthatlak, de tisztán emlékszem a szemed ragyogására és a széles mosolyodra. A kispárnád is a helyén van, de az illatod már elszállt belőle. Vagy én szippantottam ki, már nem tudom pontosan. Egy teljes éve, hogy nem érinthettelek, de ki számolja? Én ugyan nem. Akár azt is mondhatnám, hogy nem számít, de nem hazudhatok. Többé már nem. Nem ezt érdemled. Tudom. Sajnálom. Számtalanszor kértem már bocsánatot, de újra megteszem! Újra és újra, ha kell! Minden egyes nap megírom ezt a levelet és elküldöm neked azt remélve, hogy egy nap majd nem jön vissza felbontatlanul. Hogy egy nap majd elolvasod. Vagy válaszolsz rá. Minden nap elküldöm a levelet, de már nem hívlak. Helyette imádkozom! A bocsánatodért! Szeretlek!

               Örökké szeretni foglak.

Egy éve minden nap jön a levél, fe mindig automatikusan visszaküldtem. Nem érdekelnek a kifogásai, sem a szánalmas bocsánatkérései. Ha elég fontos lett volna neki sosem kerülünk ebbe a helyzetbe. Gyűlölöm azért amit tett ! Ezt hajzogatom magamnak minden este elalvás előtt, csakhogy egy este el is higyjem. Bá ez lehetne az igazság, de gondolok rá. Méghozzá nem is keveset. Olyannyira belémforrt, hogy sehogyan sem tudok szabadulni tőle. Pedig akarnék, nem is sejtitek mennyire. De olyan érzés mintha egy szabadságra vágyó, hiperaktív madárkát kalitkába zártak volna. Félelmetes.
Mostanában rosszul alszom. Már a nyugtató tea sem segít rajtam. A bárányok pedig már annyian vannak hogy kénytelenek egymást felfalni helyhiány miatt. Ha lemegy a nap és ránkborul a sötétség, eszembe jut hogyan néztük a csillagokat ketten együtt  a vízparton. Emlékszel? Már otthon megmondtam, hogy ne induljunk el, esni fog. Tudod mit csináltál ? Kinevettél és azt felelted : ugyanmár úgy még romantikusabb. Nevettünk. Emlékszel arra, hogy mitörtént amikor megpróbáltam becsempészni a táskámba az esernyőt ? Halálra csikiztél. Igazából csak akartál. Elég fürge voltam és kibújtam a szorításodból. Te utánam iramodtál és lefejelted a fenti szekrényajtót. Hányszor mondtam, hogy figyelj oda rá és csukd be!?  Erre is  emlékszel ? Csókkal kárpótoltalak. Még aznap bőrig áztunk.
Ezek után  nehéz az elalvás. Reggel nyúzottan kelek. Néha megfordulok és várom hogy megpillantsam a göndör fürtjeid és rám mosolyogj, félretúrd a hajam és azt mondd: újabb csodálatos nap Napsugaram! Ma reggel is gyönyörű vagy. De nem vagy itt velem. Már egy ideje nem. Ideje lenne megszokni. Kellene. Órák telnek el, mire ráveszem magam, hogy kikeljek az ágyból és megigyam a reggeli kávémat, délben. Ez mind miattad van. Hát nem érted mit hagytál magad mögött? Kiülök az erkélyre, elfogyasztom a már félig kihűlt kávémat és látom, ahogyan félmeztelenül odaállsz mellém és elszívod a reggeli "haláladagod". Téged látlak ebben is. A reggeli kávém is rólad szól. Minden apró szegletről eszembe jut egy emlék. Ilyenkor úgy érzem ki kell szabadulnom innen, így sétálni indulnék. Esernyőért nyúlok. Igen.... Igen azért. Akkor látom meg az újabb levelet.  A kezem már lendül is a kuka felé, ekkor látom meg a mai dátumot, és bevillan. Mintha újraélném. Hirtelen hangzavar támad. Ordibálok és szórom a kérdéseket. Válaszra azonban már nem hagyok időt. Te csak álssz ott némán azokkal az átkozottul dögös szemeiddel és várod, hogy lecsillapodjak. Feléd hajítok egy tányért de te elhajolsz így a falon fejezi be útját és szilánkosra törik. Apró darabkákban hullik a földre, akárcsak én. Közelebb jössz, talán megölelni de én ütlek-verlek a mellkasodon, ahol érlek és zokogok. Te szabadkozol. Sajnálod. A könnyeimet törlöd. Magyarázkodnál.... Azt mondod félreértem. Abban a pillanatban ellöklek magamtól. Látom, hogy komolyan mondtad. Közben csörög a telefonod. Én kabárot rántok és elviharzok. Nem nézek hátra, meg se fordulok, meg se állok. A könnyeim áztatják a szemüvegem. Meg kell állnom. Egy padra ülök. Két futó, egy szerelmespár. Nagy levegőt veszek és próbálom csillapítani az indulataim.
Sírok mert újra kellett élnem. Rohadt naptár. Rohadt levél. Rohadt szerelem. A padlón ülök. Remegek. Ökölben a kezem. A levél előttem hever.  A könnyeim rajta. Türelmetlenül és reszketve tépem fel a levelet, had derüljön fény a titkokra, hazugságokra. A nyomorult indokokra, az átkozott miértekre. De semmi. Csak a hülye bocsánatkérésed megint. Kabátot rántok és becsapom magam mögött az ajtót. Csörömpölést hallok. Biztosan az ajtómelletti váza mondta fel a szolgálatot. Mindegy. Úgyis ez volt a sorsa .


Folytatasa kovetkezik...