Annyiszor de annyiszor akartam megmenteni a megmenthetetlent.

Vigyázz ha üldözőbe vesz a bánat. 
Fuss, rohanj az életedért.
Ne hagyd hogy felülkerekedjen... ne engedd neki hogy vezessen. Nem akarom a gondot... nem akarom a bánatot. Nem kell nekem. Nem kellenek az idegenek és az ismerős idegenek sem. Nem kellenek az ismerősből lett idegenek sem ... Nem akarok harcolni egy olyan kapcsolatért amiért felesleges.Érdekes hogyan meg tud változni egy emberi kapcsolat 2 hónap alatt.
Hogy ez alatt képes végigmenni a lehetséges , (majdnem) összes fázison.
Hogy ebben benne van a kezdet és a vég.
Közte a bonyodalom és annak kibontakozása.   DE mondd , miért marad ki a megoldás ? Logikátlan az egész. Bárcsak kidobhatnánk az egészet a kukába. ÉS újrakezdenénk. A nulláról. Bár nem sokat változtatna. A sors keze mindenhol ott van ... az akarata mindig teljesül. Ezt akarta. Okkal. Talán akkor is megtörtént volna , ha nem akarjuk. De hát miről beszélünk ?! Megtörtént...
Voltunk , de már nem vagyunk. Semmik. Rohadt nagy semmik vagyunk.... Idegenek.
Tele félelemmel , zavarral és káosszal.
Ennél még az is jobb lenne ha NYÍLTAN utálnál.
Gyűlölhetnél.
Szidhatnál.
Lelkileg bántalmaznál.
Csak megtennéd.... de inkább hagyod a homályt és a bizonytalanságot. Büntetsz ezzel ?
Úgy nézel rám ... olyan ... könyörgöm hagyd abba!
Úgy érsz hozzám mint egy lepráshoz.... inkább nem is teszed. Megértem. Hidd el , nem hibáztatlak azért ami történik , csak vessünk ennek véget. Miért létezhet hogy akik egykor elválaszthatatlanok voltak azok most köszönni sem képesek egymásnak ? Miért laposodhat el egy erős barátság ? A válasz , azért mert soha nem volt elég erős.... Kinek hazudunk ? Magunknak leginkább. Mindig és mindenkor. Azt hazudom magamnak hogy minden rendben , közben két embert veszítek el. Harcoljak értük ? Megint... mindig ugyanaz a kérdés!
 Megéri ?
Engedik ?
 Akarják ?
Lehetséges-e?
Megpróbáltam.
Annyiszor de annyiszor akartam megmenteni a megmenthetetlent. Mindig elbukom. Ahhoz hogy megments egy barátságot , ahhoz két ember kell. Mindkettőnek akarni kell. De itt egyldalú a dolog. Mindkét esetben.. Fáj. Iszonyúan fáj , hogy elmennek. A helyük heget hagy ... mondhatnám hogy pótolható ... de sosem lesz már ugyanolyan. Minden egyes bizonytalansággal mélyebb és mélyebb a heg. Már nem látom hol a feneke...
 Elveszem benne.
Nem lehetek szomorú.
Nem tehetem meg!
Nem gondolhatom azt egy percig sem hogy minden rendben mert óriásit hazudnék.
Semmi sincs rendben. Az nincs rendben , hogy két ember is hátat fordít és elmegy. Vissza se néz. El se köszön. Hirtelen , váratlanul és ürességet hagyva maguk után.
Vigyázz ha üldözőbe vesz a bánat. 
Mert az ürességet Ő fogja betölteni amikor utolér...