A semmibe....

Az emberek mindig rohannak. Sietnek és meg sem állnak. Ha kényszerítik őket , talán. A piros lámpa , vagy az átkelőhelyek. De folyton rohannak , mintha kergetnének valamit. A halált. Üldözőbe vették a halált és megállíthatatlanul rohannak utána hogy haladékot kérjenek. De nem veszik észre hogy miközben rohhanak , az egész életük arra megy el hogy megkérjék a halált hogy adjon nekik még egy kis időt. De minek ha eddig nem éltek ?! A halál már fél tőlünk és én megértem. Sajnálom. Folyton dolgozik... és mi még a saját kis kívánságainkkal is zaklatjuk. Hogy én rohanok-e ? Nem kergetem a halált. Már a boldogságot sem. Jobb szeretem a bújócskát. A boldogságot már megtaláltam , a halált pedig becsaptam. Még nem kezdtem el keresni .... 
 Annyira vágyom némi elcsendesülésért. A nyugalom illatáért , a béke hangjáért. Aztán csak fekszem. A karjaid a karjaim közt. Talán meg kellene kérdeznünk valakit hogy melyik kéz melyik testhez tartozik. A gondolataid , a gondolataim a semmibe szállnak. Ott találkoznak és továbbszállnak. Kérdezzük meg őket , hogy üdvözölték-e egymást ? Csak fekszem a mellkasodon és vagyok. Csak vagyok bele a világba. MI vagyunk bele , ebbe a rohadt nagy világba. Hallom a szívverésed és minden egyes levegővételed. Megnyugtat és ritmust ad. Folytonosság. Csepp a cseppre. Levegő be -ki . Bárcsak minden ember érezhetné ezt a fajta nyugalmat ... de én nem osztom meg velük. Ez az enyém volt. Aztán felmerül bennem hogy meg kellene szólalni. Elvetem. A csend fontosabb. Értékesebb. Így gondolotam. Te is így gondolhattad ? Hiszen te sem szóltál .... Aztán néztem a szemeid. Olvastam őket. Megbabonázott volna ? Ezt még elhiszem. A boldogság tükre. A kezeid a kezeimbe valóak... nem vitás. ujj az ujjhoz... Öleltél és hagytad hogy lebegjünk a semmiben. És jó érzés volt. Megkönnyebbülés. Aztán persze visszazuhantunk az életbe. Borzalmas volt rádöbbenmi hogy már nem csupán semmik vagyunk. Ez mind az emberek hibája. Miért ne lehetnénk semmik ? Miért ne lehetne ugy pihenni hogy megsemmisülsz ? Eltűntsz. Megszűnsz létezni. A tavasz miért nem hullajthat leveleket és a tél miért nem lophatja be magát ugy az emberek szívébe mint a nyár ? Az ősz miért az elmúlás és a halál közeledtét szimbolizálja ? Miért ne lehetne éppen a születés szimbóluma ? Ezeken a kérdéseken miért nem gondolkodik soha senki ? Talán azért hogy most megtehessem én. Hát megteszem. Felvetem és megválaszolatlanul hagyom. Bontsd ki , gondold végig. Aztán hajtogasd össze a gondolataid és küldd el. A semmibe. Hátha ott majd találkozik a te , és az én gondolatom és köszönnek egymásnak. Vagy nem . Még az is meglehet.