Gondolatcsipetek

Hosszú szünet után megtörténik a visszatérés.
A helyzet a következő ...
Van néhány tényező ami igen csak lefoglal az utóbbi időben :
1. tanulás
2. a jövőm tervezgetése ... sajnálkozás hogy eddig tojtam a tanulásra és siránkozás hogy mi lesz velem és legfőképp , mi lesz belőlem.
3. szerelem (!!!) , ami persze határozottan pozitív értelemben tűnt fel az életemben.
4. baráti válságok , magánéleti gubancok
Nem is folytatnám....

 De elgondolkodtam néhány dolgon ebben a " kis szünetben ". Például , hogyan jut eszébe egy gyenge kis láncszemnek , hogy felhagyjon az addigi nyaklánccal és átmenjen egy teljesen másikhoz , ráadásul úgy hogy az ő színe eltér az újtól. Mindezt persze sunyin , megbújva mint a gyávák gyávája. Ezek után meg csodálkozik , hogy a régi láncszemek megvetik és elítélik , az újak pedig nehezen vagy egyáltalán nem fogadják be. Nehéz az élet , nem igaz ?! De felvetem azt a megállapítást , hogy nem lenne-e szebb ha az a láncszem ahhoz a nyaklánchoz tartozna ahova kellene ? Minek kell feleslegesen felbolygatni ? Nem törődöm vele ... ezek a láncszemek úgyis leestek volna és ezzel elszakad a lánc. Így legalább biztosabb lesz a végeredmény. 

 Az idő sokmindenre képes , tudjátok ?! Felejtésre , elhalványulásra , megőrülésre.... de arra hogy erősebbé váljanak az érzelmeid ... arra nem. Vagy nem minden esetben. Ebben nem. Az ember egy furcsa faj. Valamiért különleges. Egyben idegesítő. Egyszóval megszokhatatlan . Kiismerhetetlen. Azok bántanak , akiket a legjobban szeretsz. Azokban csalódsz , akikben nem gondolnád. Azok hagynak cserben , akikben bíznál... Valami ilyesmi dolgok folynak a világban. Nem mindig. Nem mindenhol. Durva példák. De vannak. A szerelem meg aztán sok mindent elpusztíthat maga körül.  Főleg a viszonzatlan. És ez az egy dolog , amin szerintem az idő is nehezen segít....

Sötét van. Sötét és hideg. Érzem ahogy az arcomat csípi a hideg esti fuvallat. November van. Este és hideg. A város egy új oldalát mutatja meg , ilyenkor , este. A hidegben. Mert más melegben. Én jobban szeretem a telet. A hideget és a komorat. A tél gyönyörű. A nyár meg csak meleg. Azt amugy sem szeretem. De a hófehér utcaképek vagy a szállingózó hópelyhek , amik ráhullanak a szempilládra és úgy festessz tőle mint egy földre szállt angyal. A kivilágított karácsonyfa a rengeteg dísszel . A süteményes asztal. A karácsonyi terítő. Jó meleg harisnya a farmernadrág alatt. A skandináv mintás pulcsi. Talán a nagymama készítette. Az is lehet , hogy nem. Legalább előkerült. Vagy csak egy forró tea bent a házban , az ablakban vagy a kandalló előtt , hóesés közben. A tűz lobogó lángja. A fa ropogása. Esti órákban , lopott fénynél , még pár oldal gyors elolvasása. Szánkózó gyermekek nevetései. S a visszhangok. Hócsaták és a kellő sértődöttségek. Egy kisgyermek felsírása. Hóba esett. Hideg és vizes. Téli estéken történő veszekedések , s aztán a korai megbékélések. A harangszó egy didergő napon. Fahéj illata. Mézeskalács íze. Mák. És a sok-sok mosoly. Nevetés. Kacaj. Trobita szól. Konfetti hull. Itt az ÚJÉV...kismalac és lencse. Na meg a sablonos köszöntések. De ez mind -mind kell. Szeretlek Tél!