egy gyengébb pillanatomban, énis megtettem.
Minden szavam késként szúródik a földbe. A földemre. Addig nem rettegek, ameddig csak oda. Az én terhem, hát legyen.
Már itt a tavasz. A virágok is kinyílnak. A madarak is csicseregnek... ez talán kiolvassza a befagyott szíveket.
Napi bölcsességek sorozata is meglenne. Lehetséges tanácsadónak kellene mennem. A munkám pedig csak abból állna, hogy az utcán random embereknek mondanék valami szépet. Szerintem gyönyörű munka lenne.
Na de ne... lássunk egy újabb részletet.
Nahát, már nem dübörög a szivem. Azt hiszem lenyugodott.
Az óceán szépen lassan elcsendesül. A hullámok lenyugszanak és a madarak is elhallgatnak.
Vagy várj... a csend. a nyugalom itt már mást jelent?
Nyomást érzek a fejemben. Nem érzem a saját szívdobbanásaim...ne, kérlek. Ne hagyj cserben. Könyörgöm. Ha eddig kitartottál mellettem, ne most add fel... nem tisztességes ezt tenned velem. Kérlek!
Már sötétedik a kép, megszűnik a külvilág, nem akarom így végezni. Mintha zuhannál és közben ezer tűvel szurkálna a külvilág. Képzeld csak el, hogy beleesel egy szakadékba és minden ép bőrfelületed felsérted egy éles sziklával. Nem érzed, igaz? Nem tudod hitelesen átérezni, de én éppen haldoklom... vagy már meg is haltam.
Túl nagy a csend. A vihar előtti csend.
Senkinek sem kívánom, hogy fujtogassák. Még a legmocskosabb ellenségeimnek sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése