Annyiszor de annyiszor akartam megmenteni a megmenthetetlent.

Vigyázz ha üldözőbe vesz a bánat. 
Fuss, rohanj az életedért.
Ne hagyd hogy felülkerekedjen... ne engedd neki hogy vezessen. Nem akarom a gondot... nem akarom a bánatot. Nem kell nekem. Nem kellenek az idegenek és az ismerős idegenek sem. Nem kellenek az ismerősből lett idegenek sem ... Nem akarok harcolni egy olyan kapcsolatért amiért felesleges.Érdekes hogyan meg tud változni egy emberi kapcsolat 2 hónap alatt.
Hogy ez alatt képes végigmenni a lehetséges , (majdnem) összes fázison.
Hogy ebben benne van a kezdet és a vég.
Közte a bonyodalom és annak kibontakozása.   DE mondd , miért marad ki a megoldás ? Logikátlan az egész. Bárcsak kidobhatnánk az egészet a kukába. ÉS újrakezdenénk. A nulláról. Bár nem sokat változtatna. A sors keze mindenhol ott van ... az akarata mindig teljesül. Ezt akarta. Okkal. Talán akkor is megtörtént volna , ha nem akarjuk. De hát miről beszélünk ?! Megtörtént...
Voltunk , de már nem vagyunk. Semmik. Rohadt nagy semmik vagyunk.... Idegenek.
Tele félelemmel , zavarral és káosszal.
Ennél még az is jobb lenne ha NYÍLTAN utálnál.
Gyűlölhetnél.
Szidhatnál.
Lelkileg bántalmaznál.
Csak megtennéd.... de inkább hagyod a homályt és a bizonytalanságot. Büntetsz ezzel ?
Úgy nézel rám ... olyan ... könyörgöm hagyd abba!
Úgy érsz hozzám mint egy lepráshoz.... inkább nem is teszed. Megértem. Hidd el , nem hibáztatlak azért ami történik , csak vessünk ennek véget. Miért létezhet hogy akik egykor elválaszthatatlanok voltak azok most köszönni sem képesek egymásnak ? Miért laposodhat el egy erős barátság ? A válasz , azért mert soha nem volt elég erős.... Kinek hazudunk ? Magunknak leginkább. Mindig és mindenkor. Azt hazudom magamnak hogy minden rendben , közben két embert veszítek el. Harcoljak értük ? Megint... mindig ugyanaz a kérdés!
 Megéri ?
Engedik ?
 Akarják ?
Lehetséges-e?
Megpróbáltam.
Annyiszor de annyiszor akartam megmenteni a megmenthetetlent. Mindig elbukom. Ahhoz hogy megments egy barátságot , ahhoz két ember kell. Mindkettőnek akarni kell. De itt egyldalú a dolog. Mindkét esetben.. Fáj. Iszonyúan fáj , hogy elmennek. A helyük heget hagy ... mondhatnám hogy pótolható ... de sosem lesz már ugyanolyan. Minden egyes bizonytalansággal mélyebb és mélyebb a heg. Már nem látom hol a feneke...
 Elveszem benne.
Nem lehetek szomorú.
Nem tehetem meg!
Nem gondolhatom azt egy percig sem hogy minden rendben mert óriásit hazudnék.
Semmi sincs rendben. Az nincs rendben , hogy két ember is hátat fordít és elmegy. Vissza se néz. El se köszön. Hirtelen , váratlanul és ürességet hagyva maguk után.
Vigyázz ha üldözőbe vesz a bánat. 
Mert az ürességet Ő fogja betölteni amikor utolér...

A semmibe....

Az emberek mindig rohannak. Sietnek és meg sem állnak. Ha kényszerítik őket , talán. A piros lámpa , vagy az átkelőhelyek. De folyton rohannak , mintha kergetnének valamit. A halált. Üldözőbe vették a halált és megállíthatatlanul rohannak utána hogy haladékot kérjenek. De nem veszik észre hogy miközben rohhanak , az egész életük arra megy el hogy megkérjék a halált hogy adjon nekik még egy kis időt. De minek ha eddig nem éltek ?! A halál már fél tőlünk és én megértem. Sajnálom. Folyton dolgozik... és mi még a saját kis kívánságainkkal is zaklatjuk. Hogy én rohanok-e ? Nem kergetem a halált. Már a boldogságot sem. Jobb szeretem a bújócskát. A boldogságot már megtaláltam , a halált pedig becsaptam. Még nem kezdtem el keresni .... 
 Annyira vágyom némi elcsendesülésért. A nyugalom illatáért , a béke hangjáért. Aztán csak fekszem. A karjaid a karjaim közt. Talán meg kellene kérdeznünk valakit hogy melyik kéz melyik testhez tartozik. A gondolataid , a gondolataim a semmibe szállnak. Ott találkoznak és továbbszállnak. Kérdezzük meg őket , hogy üdvözölték-e egymást ? Csak fekszem a mellkasodon és vagyok. Csak vagyok bele a világba. MI vagyunk bele , ebbe a rohadt nagy világba. Hallom a szívverésed és minden egyes levegővételed. Megnyugtat és ritmust ad. Folytonosság. Csepp a cseppre. Levegő be -ki . Bárcsak minden ember érezhetné ezt a fajta nyugalmat ... de én nem osztom meg velük. Ez az enyém volt. Aztán felmerül bennem hogy meg kellene szólalni. Elvetem. A csend fontosabb. Értékesebb. Így gondolotam. Te is így gondolhattad ? Hiszen te sem szóltál .... Aztán néztem a szemeid. Olvastam őket. Megbabonázott volna ? Ezt még elhiszem. A boldogság tükre. A kezeid a kezeimbe valóak... nem vitás. ujj az ujjhoz... Öleltél és hagytad hogy lebegjünk a semmiben. És jó érzés volt. Megkönnyebbülés. Aztán persze visszazuhantunk az életbe. Borzalmas volt rádöbbenmi hogy már nem csupán semmik vagyunk. Ez mind az emberek hibája. Miért ne lehetnénk semmik ? Miért ne lehetne ugy pihenni hogy megsemmisülsz ? Eltűntsz. Megszűnsz létezni. A tavasz miért nem hullajthat leveleket és a tél miért nem lophatja be magát ugy az emberek szívébe mint a nyár ? Az ősz miért az elmúlás és a halál közeledtét szimbolizálja ? Miért ne lehetne éppen a születés szimbóluma ? Ezeken a kérdéseken miért nem gondolkodik soha senki ? Talán azért hogy most megtehessem én. Hát megteszem. Felvetem és megválaszolatlanul hagyom. Bontsd ki , gondold végig. Aztán hajtogasd össze a gondolataid és küldd el. A semmibe. Hátha ott majd találkozik a te , és az én gondolatom és köszönnek egymásnak. Vagy nem . Még az is meglehet.

disz iz hepöning hiör

Amikor minden más lesz ! :) Sok olyan dolog van az ember életében ami mérföldkonek tekintheto. Sok olyan dolog történhet az emberrel amitol boldog lehet és nevethet. Azthiszem most engem is elért egy ilyen ... de minek is szomorkodjak ? Elvesztegetett ido csak. Minden pillanatot csak egyszer él meg az ember , azt meg élje úgy hogy értelme legyen . A szomorúság értelmetlen. Már hetek óta úgy érzem magam mint egy mosógép ... ( kinevethetsz , de várd ki a végét. ) beledobálják vagy/és beledobálom azokat a dolgokat amikkel nemtudok vagy/és nemakarok mit kezdeni. A gondjaimat , a felvetett ,.megválaszolatlan kérdéseket... Milyen lesz a tabló ? Fekete ? Fehér ? Fekete-fehér ? Színes szóba se jöhet ? Ki csinálja ? És milyenre ? Ballagási kosztüm ? Fekete ! Leszögezve ... ing ? Szürke kizárva mert egy lány azt mondta ? De hát a fiúké lenne könyörgöm... Érettségi . Ki ne hagyjam .... tanuld ezt , tanuld azt. De ezt jobban , ezt meg még jobban. Ez nem lesz nehéz , de így meg fogsz bukni .... Felvételi pontok ? Nyelvvizsga .... csináld ! Nem megy ?! Miért vagy hozzá hülye ? Emelt ? Tedd meg ... maximum beletõrik a bicskád. Szalagavató. Tánc ? Bele se menjünk .... ruha ? Még tánc sincs .... párok.meg. Aztán csupán az iskola ..... Annyi stressz. Annyi akadály. Nehézség. Szerencse hogy rájöttem hogyan szabadíthatom meg ezektol magam. Mire van szükséged ? Hogy olyanok vegyenek körül akik szeretnek. Akiknek fontos vagy. Én , nálam bevált. Ezidáig mind elfelejtettem. És ezt fogom tenni minden alkalommal , akárhányszor szükségem lesz rá. Beteszem a ládikába. Bezárom. Akkor nyitom ki , ha van idom rá. És megoldom. Ne bonyolítsuk ... így még egyszeru. Szépestét ... és ne szomorkodjatok , az angyalok köztünk vannak ;)